Rendszerint ott ücsörög az eredményjelző-tábla alatt az ütött-kopott széken. Olykor felbukkan mellette néhány korábbi csapattárs, egy-két lelkes szurkoló, ám meccs közben nem zavarják, hiszen mindenki tudja, hogy a zöld gyepre figyel.
Lesi az utódok játékát, s néhány Vasas-támadásnál tán még lövésre is lendül a lába. Bár csak lőhetne. Mondjuk szabadrúgást, úgy tizenhatról.
Történt egyszer, hogy a Vasas az osztrák Vöest Linzzel játszott, akkoriban állt össze az Illovszky Rudolf által megálmodott későbbi bajnokcsapat. Rosszul kezdődött a párharc, a Linz otthon sima 2-0-ás győzelmet aratott, s a közvélemény elkönyvelte a magyar csapat kiesését. Aztán minden másként alakult, a Népstadionban 4–0-ra nyert a Vasas, s azon a találkozón Váradi Béla úgy ”lőtt ki” egy osztrák hátvédet a sorfalból, hogy szegényt szó szerint le kellett húzni. Itthon akkor már minden kapus tudta, ha Vasas szabadrúgás jön a tizenhatos környékéről, akkor bizony csöngettek, lehet menni középkezdésre. Szólt is a piros-kék tábor rigmusa, hol a Fáy utcában, hol a Népstadion felső karéján: ”Béla, Béla, Béluska, úgy lő mint a géppuska...”
S tényleg. Hol laposan, hol a riadt sorfal fölött zúdította be a lasztit a hálóba. Megannyi emlékezetes találat fűződik a nevéhez, de a Vasas-tábor nem csak ezért szerette. Szerény maradt a csúcson is, soha nem vált belőle afféle nyűgös, öntelt futballsztár, s ez még akkor is igaz, ha olyan legendák keringtek róla, mint az a balatoni-sztori. Hogy a hullámok közé küldte a cigányzenekart, mondván: ”Húzzátok cigányok...”
Rendszerint ott ücsörög az eredményjelzőtábla alatt az ütött-kopott széken. Már nincs benne harag, megbékélt a világgal, túltette magát azon a csalódáson, ami nagyon bántotta éveken át: nem - szeretett klubja - a Vasas rendezett neki búcsúmeccset, hanem az a Vác, amelyben levezetésként játszott.
Elmúlt ez is. Váradi Béla szinte minden hazai meccsen a lelátón szurkol, sőt télen még a gyakorló mérkőzéseket is megnézi. S persze, hogy oda mennek hozzá, hogy megsimogassák, hogy megérintsék, hogy néhány szót váltsanak vele, s hogy megkérdezzék tőle, hogy vagy Béla? És ő olyankor nagyon büszke, hogy még ma is ennyien szeretik, ami nem csoda, a Vasas eddigi utolsó futballbajnoki címét 1976/77-es szezonban szerezte, ötvenhárom pontot szerezve, megelőzve az ötven pontos Újpestet és a negyvenhét pontos Fradit. Az angyalföldiek száz gólt lőttek abban a szezonban, amely igazi csúcsot jelentett. A gólkirályi címet pedig Váradi Béla szerezte meg harminchat találattal.
Éppen harminc esztendeje ennek. Mondhatnánk, szép jubileum, csak hát a Vasas-szurkolók aligha ünneplik meg. Ehelyett inkább az jut az eszükbe, hogy uram atyám már harminc éve nem nyert bajnokságot a csapat. S több mint húsz éve Magyar Kupát sem.
Generációk nőttek fel mindenféle sikerélmény nélkül, hangosan tapsolva, egy ritkán elért harmadik helyhez. Nem volt könnyű megszokni, hogy az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek nagy csapatából a magyar futball meghatározó együtteséből egyszer csak tucategyüttes, középszerű gárda lett. De erről Váradi Béla és a hetvenhetes bajnokcsapat tagjai tehetnek legkevésbé.