Minden fronton, idehaza és nemzetközi terepen is sikerre vezette a Vasas női kézilabdacsapatát 1982-ben. Hogyan él emlékeiben az a bizonyos esztendő?
- Csodálatos emlék, hiszen kezdő fiatal edzőként mindjárt a legmagasabb szinten kellett megmutatnom a felkészültségemet. A legendás szakosztályvezető, Rajz Ferenc hívott-vitt – Csík János távozása után – a Vasashoz, és a klub akkori vezetői is bizalmat szavaztak. Nekem „csupán” annyi dolgom volt, hogy a kispadon bizonyítsak.

Erős csapatot vehetett át, ám amely egy bizonyos utolsó lépcsőfokkal már hosszabb ideje bajlódott akkoriban.
- A Vasas Magyarország legjobb csapata volt, a nemzetközi trónt azonban nem tudta elfoglalni, a BEK-ben a Szpartak Kijev és a Radnicski Belgrád uralkodott. Azt hamar felmértem, hogy egy ütőképes, bizonyítani kívánó gárdával kell együtt dolgoznom, és bele is vágtunk a munkába. Sokan kételkedtek abban, hogy az általam megkövetelt megterhelő fizikai jellegű képzést, a rengeteg futást, erősítést elbírják-e majd a lányok. Én viszont a BEK megnyerésére készültem, nem érdekelt, hogy a hazai bajnokikat esetleg csak 4-5 góllal nyerjük.

Sikeres kézilabdázókról beszélünk. Elfogadták egy pályakezdő tréner útmutatásait?
- Kézilabdaberkekben azért volt már hírem, tudták, hogy egy az addigiaktól eltérő kézilabda-kultúrát akarok majd meghonosítani. Nyitottak és ami fontosabb partnerek is voltak. Persze ehhez kellett egy Sterbinszky Amál is, aki tudatos és sokra vágyó játékosként nagyon keményen készült. A többieknek nem maradt választásuk, követniük kellett őt. Jó kapcsolat alakult ki köztem és a csapat tagjai között, ami szerintem a mai napig megmaradt. Amállal azóta is nagy tisztelettel köszöntjük egymást ha időnként találkozunk, Nagy Marianna fiatal tanítványainak tartottam például bemutatóedzést, Barna Ildikóékkal meg németországi tartózkodásunk ideje alatt voltunk közelebbi kapcsolatban.

Térjünk még kicsit vissza, a 82-es dicsőséges hadjáratra.
- Egy francia, majd egy holland csapatot kaptunk az első két körben, ezek legyőzése nem okozott gondot. Az Igor Turcsin irányította Kijevvel meccseltünk az elődöntőben, odakint is megleptük őket. Emlékszem egy időkérésnél Turcsin felsorakoztatta csapatát, gondolom elhangzott ott minden lehetséges retorzió, Szibériától egészen a lakáskiutalás megvonásáig, így aztán a végén öt góllal bedaráltak minket. A visszavágón, a legendás „parkettás” történet is segített persze, hiszen a nagytestű szovjet támadók erősen elbizonytalanodtak a csúszós terepen, ám nagyon jól is játszottunk. Hátborzongató volt a csordulásig megtelt Fáy utcai csarnok nézőinek tombolása, amikor a második félidőben már 11 góllal is vezettünk. A döntő sem volt kisebb menet, bár a belgrádi háromgólos hátrányt odahaza tízzel tettük semmissé, és nyertük meg a Bajnokcsapatok Európa Kupáját.

Mégis jött a váltás, a következő idényben már a Honvéd férficsapatát irányította…
- Egy ekkora diadal után óhatatlanul csökken a motiváció, és ezt érzékeltem az akkori Vasasban is. Egykori ifiválogatott társam Kovács Péter hívott a piros-fehérekhez, majd rövidesen már a válogatott élén találtam magam. Azt az időszakot zárta le a szöuli olimpia negyedik helye. Tíz mozgalmas esztendő 1978-tól 88-ig, ami a Vasasnál kezdődött, hiszen a TF befejezése után egy évig ott játszottam, sőt játékos-edző is voltam.

A következő évtized viszont Németországról szólt…
- Akkor már megszülettet mind a négy gyermekünk – Tamás, Virginia, Júlia, Dorottya –, és én kaptam egy nagyon kedvező ajánlatot. Együtt mentünk mind a hatan, a kiesőjelölt TBV Lemgoból pedig Európa egyik meghatározó csapatát sikerült kialakítani. Három éve pedig kiderült, hogy a helyiek is így gondolták. Akkor ugyanis meghívtak, és megkaptam Észak-Rajna Vesztfália tartományban az évszázad edzője titulust. Egy idegent, egy magyar embert tiszteletek meg így, ennyi év után.
Ott is eltelt a tíz év, a gyerekek nagyok lettek, várt rájuk az iskolaválasztás. Döntenünk kellett, hogy magyar család akarunk-e lenni. Nem volt kérdés. Hazajöttünk.

Tanított a TF-en, majd eljött a harmadik vasasos-éra is…
- 2005 tavaszán megkerestek Gummersbachból, hogy segítsek. Tíz meccsből kilencet megnyertünk, és kétéves szerződést ajánlottak. Én viszont mielőtt kiutaztam kezet adtam Markovits Lászlónak, hogy nyáron jövök a Vasasba, és közösen megpróbálunk egy a régi hírnévhez méltó együttest felépíteni (és persze a TF-en is vártak vissza tanítani). Hallottam, hogy sokan fogadtak arra, nem jövök haza. Nem így lett.

Sajnos a Vasas sem lett újra az ország egyik élcsapata.
- Pedig elkezdtünk dolgozni rajta. Egy nem túl acélos társaságból hamarosan Magyar Kupa harmadik helyezett csapatot alakítottunk ki. Azt viszont be kellett látnunk, hogy pénz nélkül nem lehet eredményt elérni, a lelkesedés, az elszántság kevés. A Vasas pedig akkor híján volt az anyagiaknak.

Következetek az újabb sikerek klubszinten a Veszprémmel, valamint a férfiválogatottal. Honnan fakad ez a kiapadhatatlan lendület, a folytonos tenni akarás?
- Ezt az inspirációt édesapám nagyon erős sportszeretete plántálta belém. Egyszeres magyar válogatott kosárlabdázó volt, de a hosszú orosz hadifogság megakadályozta sportpályafutása kiteljesedését. Mindig éreztem, hogy mennyire fontosak neki az eredményeim, bár megnyilvánulásaiban nagyon visszafogott volt ezen a téren. Aztán következett a nagy váltás, amikor Szegedről felkerültem a főiskolára. A TF-en olyan tanáraim voltak– Fekete Béla, Kovács László – akik engem, a diákot, partnernek tekintettek, megadták azt a hajtóerőt, ami arra ösztönzött, hogy sporttudományokban is ki akarjak tűnni.
Persze mindez egy olyan erős kötelék nélkül, mint a 36 esztendős házasságom, nem működött volna. A párom és most már a gyermekeim is adják a hátteret. Feleségem Csorba Virginia tanári, kutatóbiológusi hivatást adta fel azért, hogy én az életpályámat megfussam. A sport persze hozzá is mindig közel állt. 180-an centiméterrel még mindig ő tartja a Somogy megyei női magasugrócsúcsot.

Azt hiszem a külvilág is értékeli azt buzgalmat, amivel mindig jobbá akarja varázsolni a körülötte levő világot. 1986-ban máig is legfiatalabbként kapta meg a mesteredzői címet, 2002-ben IHF életműdíjban részesült…
- Ez utóbbira nagyon büszke vagyok, hiszen mindössze négy ember mondhatja el magáról ezt a világon, odaítélésnél olyan kritériumokat vettek figyelembe az elért eredmények mellett, mint a sportág fejlesztésében végzett tevékenység, és az oktatás során elért sikerek.

Hatvan év, ami után akár hátra is lehetne dőlni, de önt ismerve ez biztosan nem így lesz.
- Szeretném a következő évtizedet is hasznosan megélni. Három célt tűztem ki magam elé. A magyar kézilabda irányításnak szolgálatába állítani az eddigi tapasztalataimat. Kiemelt szívügyem a Magyar Kézilabda Akadémia, amelynek egyéniségeket, komplett életpálya lehetőségével rendelkező fiatalokat kell nevelnie, és amelynek vezetését majd úgy szeretném átadni az utódomnak, hogy az egy jól működő rendszert vehessen át. Azt pedig mindenképpen szeretném megélni, hogy TF működésének megreformálásával újra világhírűvé váljon az intézmény. Ezeknek a feladatoknak a végrehajtásához kérnék még erőt a Jóistentől.