Ma délután négy órakor az Illovszky-stadionban a Puskás Akadémia elleni ligakupa-mérkőzéssel hivatalosan is elkezdődik a tavaszi idény labdarúgócsapatunk számára. Az alábbiakban egy ősvasasos szurkolótársunk beköszöntőjét olvashatják.
A világon minden szurkoló ilyen: a szezon kezdete előtt esélyeket latolgat és bizakodik. A Vasas labdarúgócsapatának szurkolói azonban az elmúlt években rendre csalódtak reményeikben. Jobb híján lassanként arra lettünk büszkék, hogy a sorozatos kudarcok ellenére is kitartunk a piros-kék színek mellett. Rokonaink, barátaink gyakran bolondnak néztek minket, amiért hétvégén újra és újra kimentünk a meccsre, hogy azután mazochistaként szenvedjünk, együtt az éppen esedékes csapattal. Tulajdonosok, menedzserek, edzők, játékosok jöttek-mentek – mi maradtunk.
Most úgy tűnik, hűségünk elnyeri jutalmát. A Vasast egyszer már megmentő Jámbor János visszatérésével újraéled a remény, hogy botrányok helyett végre ismét sikerek tanúi lehetünk. A csapat mostani állapotában a sikert még nem az egykori gólzáporos diadalok visszatérte jelentené. Megtanultunk szerénynek lenni. Manapság egy-egy jó cselnek, elfutásnak, lövésnek vagy szerelésnek is tudunk úgy örülni, mint ahogyan évtizedekkel ezelőtt a rangadókon a legjobb hazai csapatok ellen aratott győzelmeknek. A tapshoz, az elismeréshez elég, ha látjuk a játékosokon, hogy tudásuk legjavát igyekeznek adni és hétről-hétre egy kicsit jobbak, erősebbek, gyorsabbak. A gól, az egykor szinte természetesnek tartott győzelem egyelőre csak a hab a tortán. De ez nem maradhat örökre így, nem mondhatunk le arról, hogy a mércét egyre feljebb tegyük.
Az NB I-es Puskás Akadémia elleni Ligakupa-mérkőzéssel több szempontból is új korszak kezdődik az Illovszky-stadionban. Szanyó Károly keretében nincsenek idegenlégiósok, sok a fiatal arc és van egy-két régi ismerős is. Legalább ilyen fontos az is, hogy reális közelségbe került a stadion megújítása és lassan ismét gyarapodásnak indulhat a Vasas-család. Az elmúlt évek viszontagságai után még megmaradt drukkerek akkor is szeretni fogják a Vasast, ha marad a másodosztályban. Ahhoz azonban, hogy egyre többen szeressék, záros határidőn belül vissza kell jutnunk az élvonalba, ahová tartozunk, amire a múlt kötelez, és amitől a jövő függ.
Hétéves koromban engedtek ki először egyedül a Fáy utcába. Hiába volt akkoriban más világ, ha elmondtam volna, hogy visszafelé a 12-es villamos lépcsőjén lógtunk a piros-kék zászlókat lobogtató nagyobb srácokkal, két hét múlva aligha kaptam volna anyámtól újra öt forintot a diákjegyre. Ma nincsenek a csapatunkban világválogatottak, mint akkoriban Mészöly Kálmán és Farkas János, a túrákon nem verjük sorra a legjobb brazil klubokat. A magyar futball jelenlegi állapotában nem is számíthatunk ilyesmire. Mégsem elérhetetlen álom, hogy újra legyenek gyerekek és családok a lelátón, újra érezhessük, hogy összetartozunk. Ehhez elsősorban erőszakmentes, kulturált környezet és legalábbis szórakozást jelentő sportteljesítmény kell.
Remek lenne, ha pár év után arról mesélhetnénk: 2014 tavaszán ott voltunk a Vasas labdarúgás újjászületésénél, láttuk egy új korszak első mérkőzéseit.
fotó: Doba István (archív)