A ilyen kerek évfordulókon az ember óhatatlanul számot vet az addigiakkal. Ön miként éli meg, hogy immáron belépett a hetedik ikszbe?
- Az idő elszállt, igaz talán kelleténél kicsit gyorsabban, de azt gondolom képes vagyok megbékélni ezzel a tudattal. Elégedett lehetek, hiszen abban a közegben – a labdarúgás varázslatos világában – élhettem le eddigi életemet, amit mindennél jobban szerettem.

Abban a világban, amelynek rengeteget adott, és amelytől rengeteg mindent kapott is. Akad azért hiányérzete is?
- Nem nagyon, bár talán annál az egynél többször is lehettem volna válogatott. A Vasasban több olyan edzővel is dolgoztam, akik stabilan számítottak rám, ám amikor szövetségi kapitányok lettek, valamiért elfeledkeztek rólam. Persze ezt nem írom egyértelműen az ő számlájukra, valahogy így alakult akkoriban.

A Győri Dózsából 1970-ben igazolt Angyalföldre a Vasasba, ahol aztán húsz év elteltével – közben másfél évnyi görögországi kitérővel –, 1989 végén hagyta abba az aktív játékot. Egyedülálló pályafutás és klubhűség. Méltán Ön az a futballista, aki az idő folyamán legtöbbször ölthette magára bajnoki mérkőzésen a piros-kék mezt.
- Erre bizony így hatvanéves fejjel is büszke vagyok, mint ahogy a társaimmal megszerzett 77-es bajnoki címre, és a két MNK győzelemre is 73-ban és 81-ben. Igaz ez utóbbiak végső kivívásában már nem vettem részt, hiszen egyik fináléban sem játszottam, viszont az 1973-ban és az 1980-ban (ekkor a Diósgyőr ellen elveszíttette a döntőt a Vasas – a szerk.) én szereztem a győztes gólokat az elődöntőkben, a Szolnok illetve a Sabaria ellen. Volt egyébként még egy hasonlóan sorsdöntő találatom is, az 1988/89-es keserves idény végén a Tatabánya ellen, ami akkor osztályozós helyezést ért. Mivel hátvédként viszonylag kevesebb hasonló élményben volt részem, mindjárt a legemlékezetesebbet is elmesélem: egy a Honvéd elleni, 3:3-ra végződő bajnokin szegény Kocsis Pistát esernyőztem be, majd Gujdár Sanyi eszén is túljártam.

A hetvenes években azért más lehetett futballistának lenni Magyarországon, mint manapság…
- Az biztos. Amikor tizenhat és fél évesen felkerültem Pestre, az Eötvös utcai Vasas klubházban volt rövid ideig a szállásom. Akkoriban még a legnagyobb sztárok is busszal jártak edzésre. Egyszer jöttünk befelé a városba a 4-es busszal, és leszálltunk a November 7. téren. Mészöly Kálmán, Farkas Jancsi, Ladinszky Attila, Menczel Iván és jómagam. Szóltak: „gyere kicsi, meghívunk egy tatárbifsztekre az Ádám-sörözőbe”. Amikor beléptünk, szó szerint megállt a levegő, mindenki ránk figyelt – csak tátottam a szám. Húsz év múlva már más volt a reakció: itt vannak a léhűtő futballisták…

A zöld gyepet idővel felváltotta a kispad.
- Ezt is, mint sok minden mást, Illovszky Rudi bácsinak köszönhetem. Amikor abbahagytam, ő hívott technikai vezetőnek. Ez fél évig tartott. Gyengén ment a csapatnak, edzőt kerestünk. Elmentünk Gellei Imréhez, ő elvállalta, de azt kérte legyek én a pályaedzője. Így kezdődött, majd 1999-ben éppen az ő helyére kerültem vissza vezetőedzőnek. A bajnokságban harmadikak lettünk, kupadöntőt játszottunk, tizenegy év után újra a nemzetközi porondon szerepelhetett a Vasas. Azóta sem sikerült ez újra. Aztán még egyszer irányítottam a felnőtteket. 2010 őszén Markovits László hívott, segítsek. Tavasszal gond nélkül megőriztük élvonalbeli tagságunkat. Ott hibáztam, hogy az ezt követő nyáron maradtam, pedig szerződéssel várt korábbi görög csapatom, de a Vasas-szív visszatartott. A folytatásra meg talán emlékszik még mindenki.

Volt olyan is, hogy a Vasas U19-eseit edzette…
- Nem szégyelltem azt sem. Az 1989-90-es korosztállyal dolgoztam, szívesen csináltam. Kiss Lacival egyéni képzést is tartottunk a fiataloknak, ez az időszak másfél éven át tartott. Érdekes volt, jól éreztem magam.

Mostanság mindenki arról beszél idehaza, hogy már a fiatalkorban lemaradunk, futballistáink már ekkor sorsdöntő hátrányba kerülnek. Ön miként látja ezt?
- Vesszőparipám és azt tartom a futballunk egyik legnagyobb rákfenéjének, hogy az egy-egy elleni játékot utánpótláskorban nem tanulják meg a gyerekek. Nyilván nem lehet összehasonlítani a mai viszonyokat, az ötven évvel ezelőttiekkel, de azért mégis…
Mi annakidején reggeltől-estig futballoztunk, a saját tapasztalataink alapján sajátítottuk el az említett párharcok sikeres megvívásának fortélyait. Ezt egy edző nem tudja elmagyarázni, megtanítani. Kell hozzá rengeteg életből vett tapasztalat. Ez az egyik ami manapság hiányzik szerintem.

Születésnapján a Vasas egy nemzetközi röplabda meccs előtt köszönti. Meglepődött amikor megkeresték az ötlettel?
- Amikor Markovits elnök úr felhívott kicsit igen. Aztán amikor megittam egy sört, arra is rájöttem, hogy lehet: több szurkoló lesz jelen, mint egy NB II-es bajnokin.
Na de a viccet félretéve: természetesen nagyon örülök, hogy gondoltak rám, és annak is, hogy valószínűleg sok régi baráttal is találkozom majd. Persze egykori játékostársaimnak majd még szervezek egy bulit is, nehogy úgy járjak, mint egyik csapattársam. Müller Sanyi szokta neki mondani: te még mindig huszonöt éves vagy, azóta nem hívtál meg minket egyszer sem.