Rió egyetlen magyar paralimpiai bajnoka, Tóth Tamás június végén levélben jelentette be, hogy befejezi pályafutását, és már a tokiói paralimpián sem vesz részt. Az úszóberkekben mindenki által Totóként ismert sportolónk a mostani vasasos interjúban mesél először hosszabban döntése hátteréről, az élsport napos és árnyékos oldaláról, és persze az igencsak eredményes karrierje mérföldköveiről.
- Mikor fordult meg a fejedben először komolyabban, hogy befejezed az úszást?
Azt már a 2019-es világbajnokság ötödik helye után eldöntöttem, hogy a tokiói paralimpia lesz az utolsó versenyem. Igazából már azt az ötödik helyet is rosszul éltem meg, hiszen előtte tizenkét éven át minden világversenyről éremmel tudtam hazajönni. Hozzáteszem, a tokiói kvótát így is megszereztem Magyarországnak, és akkor úgy éreztem, lesz még bennem egy jó év, fel tudok készülni rendesen a paralimpiára…
- Csakhogy ebből az egy évből kettő lett. Hogy élted meg, amikor beköszöntött az életünkbe a covid?
Nagyon hirtelen történt minden. Emlékszem, Hódmezővásárhelyen edzőtáboroztunk, majd egyik napról a másikra mondták, hogy menni kell haza, mert bezár az uszoda. Egyébként utána a Vasasnak és a MÚSZ-nak köszönhetően elsők között tudtam újrakezdeni az edzéseket, tehát ezen a részén nem múlt semmi. Sőt, a halasztás miatt meg tudtam csináltatni életem ötödik fül-orr-gégészeti műtétjét, egy orrkagyló-kicsinytő beavatkozást.
- Miért volt erre szükség?
Gyakorlatilag a teljes pályafutásom alatt küzdöttem azzal, hogy nem kapok levegőt, a klór teljesen tönkretette az orrnyálkahártyámat az évek során. Sajnos azonban ez a műtét is csak átmenetileg hozott javulást, és a problémáim hosszú távon megmaradtak.
- És így fordultál rá 2021-re…
Az idei év elején kezdtem minden korábbinál erősebben érezni, hogy ezt az egészet már nem bírja a testem. Régebben, ha kicsit kiestem a munkából, akkor is utol tudtam magamat érni pár hét alatt, ha nagyon nekifeszültem. Most viszont azt éreztem, hogy erre már képtelen vagyok. Beszéltem sok idősebb versenyzővel, ők nyugtattak, hogy ez természetes, és majd a versenyeken jobb lesz. Aztán jött az országos bajnokság, majd a madeirai Európa-bajnokság, és hát nem lett jobb…
- Te pedig döntöttél, hogy vége, és már Tokióban sem indulsz. Nyilván az eddig elmondottakból kirajzolódnak az okok, de azért fejtsd ki, hogy pontosan miből állt össze Benned ez az elhatározás.
Egyrészt volt ennek egy masszív egészségügyi része. A már említett orrkagyló-probléma mellett rengeteget szenvedtem a vállammal például. Csak halkan teszem hozzá, hogy amióta leálltam az edzésekkel, újra végig tudom aludni az éjszakákát, és nem kell felkelnem orrcseppezni vagy inhalálni, mint az elmúlt tíz évben minden egyes éjjel. A sérülések, betegségek mellett az is frusztráló volt számomra, hogy a kategóriámban sorra tűntek fel a semmiből a tehetséges fiatalok, akikkel egyre kevésbé tudtam felvenni a versenyt, és bizony olyan sportolók is megjelentek, akiknek megítélésem szerint nem a paralimpiai versenyrendszerben lenne a helyük. A covid pedig még egy lapáttal rátett erre az egészre, egy idősebb, visszavonulás előtt álló versenyző számára az egyéves halasztás nem éppen jelent előnyt…
- Ez mind érthető, de az nem lett volna egy jobb forgatókönyv, ha mégis kihúzod valahogy Tokióig. Nem valószínű, hogy megköveztek volna, ha paralimpiai bajnokként végül esetleg nem alkotsz maradandót.
Lelkizős alkat vagyok, és ha valamit csinálok, akkor a maximumot akarom belőle kihozni. Nekem nem fért volna bele, hogy ellubickolok egy előfutamban, aztán hazajövök. Sokkal nehezebb lett volna feldolgoznom, ha így lesz vége a pályafutásomnak.
- Amióta kimondtad, hogy vége, már könnyebb?
Nem mondanám, sőt, kifejezetten megviselt a dolog. Nem éreztem azt a várt felszabadultságot, amikor bejelentettem a döntésemet. Hozzáteszem, azért is időzítettem így, még a csapathirdetés és a kvalifikációs időszak előttre a dolgot, hogy ha van más, aki megússza a szintet, az tudjon helyettem utazni.
- Gondolom, nem egyedül hoztad meg a döntést. Kikkel beszélgettél a legtöbbet?
Sportkörökből sokakkal, meg persze a családommal és a párommal is.
- Mit mondtak?
Akik közel állnak hozzám és szeretnek, azok látták, hogy milyen rossz állapotban vagyok lelkileg meg fizikailag is, ők azt szerették volna, hogy ez változzon. És látták, hogy ez akkor lesz így, ha befejezem az úszást.
- Ahogy beszélgetünk, az a sejtésem, hogy ha majd édesapa leszel, nem biztos, hogy az úszást fogod javasolni a gyermekednek sportként…
Én egyébként gyerekként imádtam úszni, és a pályafutásom elején is az a típus voltam, aki az előírtnál mindig többet csinált az edzésekből, legyen szó akár kondiról, akár úszásról. Az pedig bizonyára egy természetes folyamat, hogy ahogy egyre idősebb az ember, pszichésebben egyre nehezebben viseli a monotonitást. Ha őszinte akarok lenni, az elmúlt öt-hat évemben már inkább azt vártam, hogy valahogy essek túl a napi edzéseimen. Összességében ez egy nagyon hosszú, húszéves fejezet volt ez az életemben, sok mindent tapasztaltam, sok mindent kaptam az élsporttól, de tény, hogy vannak nagyon kemény részei is. Hogy a konkrét kérdésre is válaszoljak, kifejezetten erőltetni biztosan nem fogom, hogy a gyerekem ússzon majd, de ha még is erre adná a fejét, akkor azért biztosan büszke lennék rá és támogatnám.
- Kicsit azért szemezgessünk ebből a két évtizedből. Egyébként is minden eredményedre hajszál pontosan szoktál emlékezni.
Még szép, a fejemben van minden… Pár hónaposan már voltam babaúszáson, de igazából hatévesen kezdtem el, akkor még rekreációs céllal, követve a barátaimat. 2004-re már egész biztató eredményeim is lettek, akkor már komolyabb volt a dolog, ki is vittek mint tehetséget az athéni paralimpiára nézőként. Klasszikus, buszos, kempinges túra volt, és nagyon nagy élmény, utána elkezdtem komolyabban csinálni. Az eleje azért eléggé döcögött, a pekingi paralimpiára nem is sikerült kijutnom. Az egy mélypont volt, de végül folytattam, és a 2009-es Eb meghozta az áttörést. Utána folyamatosan minden világversenyről éremmel jöttem haza.
- Londonra már esélyesként jutottál ki?
2011 és 2012-ben is Európa-csúcsot úsztam 50 gyorson, így hatalmas reményekkel vártam a londoni játékokat. Végül 50 és 100 gyorson is második lettem, amit akkor csalódásként éltem meg, de aztán ez szépen leülepedett, és ma például már abszolút sikerként tekintek rá. Talán azért is, mert egy olyan ausztrál srác vert meg, aki korszakos alakja volt a paraúszásnak. Egyébként érdekes, mert hiába Rióban lettem paralimpiai bajnok, valahogy London utána voltam a legnépszerűbb. Akkor rengeteg helyre hívtak a játékok után, az angol nagykövetség kampányába is belekerültem. Ott volt a képem minden metrómegállóban. Fura most ezt így visszaidézni.
- Mi történt London és Rió között?
Például átjöttem a Vasasba, és sokat változtattam a felkészülésemen. Elsősorban azért, mert számomra korábban ismeretlen problémákkal kellett szembenéznem. Voltak gondjaim a súlyommal és a vízfekvésemmel, és bizony a gyorsúszás sem igazán ment már jól. Kezdtem átállni a vegyesre, de 2015-ben például 100 háton lettem világbajnoki harmadik, úgy, hogy kilencvennyolc méternél még vezettem... Szóval jöttek folyamatosan az érmek a világversenyekről, csak éppen az arany nem. 2011 után Rióban tudtam újra nyerni nagy versenyen.
- Azért nem rosszkor tört meg a sorozat…
Igen, pedig Rióban a paralimpián végigúsztam az étlapot, mire jött az utolsó napon a 100 hát. A magyar csapatnak még nem volt aranyérme, de nem kifejezetten volt elvárás, hogy én legyek ebben a számban az első. Talán emiatt le is került a teher rólam. Így visszagondolva, az egész döntő úgy maradt meg bennem, mintha egy drónfelvételt néznék az úszásomról. Látom az angol ellenfelemet, akivel hetvenötnél még fej-fej mellett vagyunk, aztán szép lassan kezd lemaradni, becsapok a célba, majd jön a tábla, hogy tizenhat század különbséggel megnyertem a paralimpiai aranyat. Sok mélypontom, kudarcom volt, de akkor az a pillanat mindenért kárpótolt. Az pedig külön büszkeség volt, hogy így a magyar csapat sem elsőség nélkül utazott haza a paralimpiáról.
- Utólag nagyon könnyű okosnak lenni, de fel sem merült akkor Benned, hogy ott a csúcson abbahagyod?
Azért 2018-ban az Eb-n még nyertem érmeket, világranglista harmadik voltam 50 gyorson, és azt éreztem, hogy 200 vegyesen még lehet keresnivalóm Tokióban. Volt közben persze súlyos tüdőgyulladásom, tehát nem indult jól a paralimpiai ciklus, de tényleg azt éreztem, hogy még van bennem. Aztán jöttek azok a dolgok szép sorban, amiről az elején beszéltem…
- Hol tartod egyébként a paralimpiai aranyat?
Van egy vitrinem, abba tettem bele, mellette bekeretezve a nadrág, amiben úsztam, de ott van a magyar érdemrend tisztikeresztje és az év sportolója elismerésem is. Egyébként lehet, hogy most, hogy abbahagyom, a csekélyebb jelentőségű kupákat, érmeket belerakom egy dobozba. Ezzel kicsit szimbolikusan is lezárva egy fejezetet. De azért, ha lesz gyerekem, neki majd megmutatom az összeset, hogy lássa, hogy az apja azért elért valami a sportban.
- Nézni fogod a tokiói paralimpiát?
Talán a saját versenyszámaim időeredményeit megnézem, mert kíváncsi leszek rá, de az nem tenne jót most nekem, ha ott ülnék a tévé előtt végig. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne drukkolnék nagyon minden magyar paralimpikonnak. Tényleg a legjobbakat kívánom nekik.
- És mi lesz most Tóth Tamással?
Szeretnék továbbra is sporttal foglalkozni, de nem ennyire szorosan a versenysporttal, mint eddig. Ezzel összevág, hogy a Testnevelési Egyetemen sportszervező-sportmenedzserként diplomáztam. Ezt szeretném majd kamatoztatni. A rekreáció és a szabadiősport terén tudnám magamat elképzelni.
- Uszodába mikor mész majd legközelebb?
Ahogy mondtam, élvezem, hogy tudok normálisan aludni végre, így egy jó darabig nem tervezem. Viszont valamit mindenképpen szeretnék sportolni, csak hát a labda ellen be vagyok oltva, a futásra pedig alkalmatlan a testem. Talán veszek egy bringát…
- Totó, maradt még valamilyen gondolatod?
Szeretném ezúton is mindenkinek megköszönni, aki segített a pályafutásom során, legyen szó edzőkről, klubokról, szövetségekről, és persze a családomról. Tudom, hogy ebben a beszélgetésben sok negatív dolog is előjött, de abban biztos vagyok, hogy idővel már csak a jóra fogok emlékezni. Megszépül majd az edzések emléke és az eredményeim is felértékelődnek. Érdekes, hogy már szinte minden barátom és régi csapattársam befejezte mostanra az úszást, és tudom, hogy ha majd pár év múlva leülünk beszélgetni, akkor egészen másképpen fogok gondolni a dolgokra, mint most.
(fotók: Vasas SC, Nemzeti Sport, MTI)
