Pálfalvi László, a Vasas egykori evezőse, 1957-ben ült utoljára hajóban, s most arra készülődött, hogy a klub veterán nyolcasával ismét vízre szálljon. Fiától jött az ötlet, de évekbe telt, míg valóság lett belőle. Eredetileg édesapja januári, 86. születésnapjára szánta volna a meglepetést, a koronavírus-járvány miatt azonban hónapokat csúszott a terv megvalósítása.

„Az evezés mindig is központi téma volt a családban, nem volt olyan hét, hogy ne került volna szóba – mesél az ötlet születéséről ifj. Pálfalvi László, aki édesanyja tavalyi halála után gondolta úgy, most már valóban nem várhat tovább a szervezéssel. – Több, mint hat évtizedet éltek le egymással nagy-nagy szeretetben, ezért úgy gondoltam, fantasztikus élmény lenne számára még egyszer beülni egy nyolcasba, amelyről annyit mesélt nekünk. A bezzeg amikor még evezhettem kezdetű mondatok egy életre belém égtek.”

Pálfalvi László látható megrendüléssel, mégis vidáman és mosolyogva lépett be a soroksári Kis-Duna-parti telepre, ahol Tevesz László, klubunk edzője és a MEC-Vasas veterán versenyeken induló állandó nyolcasa várta. A bemutatkozást követően gyorsan megindult a kedélyes beszélgetés, a közös téma, az evezés, áthidalta a korok és a generációk közötti szakadékot. Úgy tűnt, mintha Pálfalvi László mindig is a csapat tagja lett volna, és azt a több mint hat évtizedet sem a sportágtól távol töltötte volna. Pedig a helyszín korántsem volt ugyanaz, hiszen a Vasas őscsónakháza Budán épült, mégpedig a mai Császár-Komjádi Sportuszoda magasságában.

„Akkoriban még nem járt a HÉV, ha jól tudom a századfordulót közvetlenül megelőző világkiállításra készült az épület – idézte fel az ötvenes éveket Pálfalvi László. – A Műszaki Egyetem szomszédságában laktunk, onnan jártam fel az edzésekre. Bevallom, először azt sem tudtam mi fán terem az evezés, György öcsém unszolására próbáltam csak ki. Azután ahogy belekerültem, úgy szerettem bele ebbe az egészbe. Az edzők azt mondták, ha komolyan veszem, akkor jó kiegészítő ember lehetek az evezést akkor már egy-két éve űző társak mellett. Igazuk lett, mert a másodosztályú csapat oszlopos tagja lettem, kormányos négyesben és a nyolcasban egyaránt.”

A versenyekkel kapcsolatban pedig Liptai Nándor csónaképítő nevét említi, aki a nyolcast kísérő edző motorcsónakját vezette az edzések során, mégsem emiatt maradt meg leginkább az emlékezetében. Hanem azok miatt a csodálatos, piros-kék mini lapátok miatt, amelyeket a győztesek számára faragott. Az első helyezettekére arany, a másodikéra ezüst, a harmadikéra pedig bronzos csíkot festett a legendás Nándi bácsi, a nyertesek pedig boldogan tértek vele haza.

„Nem voltunk éllovasok, a Vasasnál nem tartoztunk a leginkább támogatott sportágak közé, de szerettünk evezni, és nagyszerű társaság jött össze. Amikor végre kaptunk egy combközépig érő, valódi gyapjúból készült, piros-kék csíkos, testheztapadó nadrágot az maga volta boldogság, hiszen a hagyományos sortokban nem volt olyan kényelmes az evezés. Ilyen kis dolgoknak is tudtunk örülni. A női szakág eredményesebb volt a mienknél, éppen ezért a forradalom után is még sokáig együtt maradtak. Velünk ellentétesen” – mesél az akkori szakosztályról Pálfalvi László, aki nem véletlenül említi az 1956-os eseményeket, hiszen nemcsak a nyolcasuknak, de néhány hónappal később az evezős karrierjének is emiatt lett vége. A fiatalember ekkor már műegyetemista volt, és részt vett az október 22-i, esti gyűlésen is. Nem csoda tehát, ha november végén ő is több társával és öccsével együtt a disszidáláson gondolkodott. A november 28-án nyugatra induló teherautóról azonban végül lemaradt és később sem ment testvére, valamint barátai után. A csónakházban is mindössze hárman-négyen maradtak, túl kevesen ahhoz, hogy érdemi munkát végezzenek, a nyolcasról pedig nem is álmodozhattak. S bár 1957 elején még le-lejárt a száraz edzésekre, végül lemondott az evezésről és építészmérnöki diplomájával a civil életben lett sikeres.

Közben a MEC-Vasas nyolcasa, Pálfalvi Lászlóval a hajóban vízre száll a Kis-Duna-ágon és lendületesen tesz néhány hosszt a csónakház előtti partszakaszon. Az egykori evezősön alig látszik az idő múlása, s csupán a kiszállásnál szorul pici segítségre. A fiatal társak azonban örömmel támogatják, s azt kívánják maguknak, hogy túl a nyolcvanon, maguk is hasonló fittséggel lépjenek majd a stégre.

„Olyan ez, mint a biciklizés, ha az ember egyszer megtanulja, sohasem felejti el a mozdulatokat – mondja az edzést követően Pálfalvi László, majd önkritikusan megjegyzi, hogy egyszer-kétszer azért „rákot fogott”, vagyis beakadt a lapátja, ám az élmény, így sem volt semmi máshoz hasonlítható. – Most érzem csak, mennyire hiányzott az evezés. Nem is tudom, miért nem jutott soha eszembe az újrakezdés. Köszönöm a srácoknak, és a MEC-Vasasnak, hogy újra élhettem azokat a szép éveket!”