Az 1965-ös világbajnok női kézilabdaválogatott tagja, Csenki Györgyné Varga Zsuzsanna játékosként ugyan csak két évet töltött a Vasasban, edzőként azonban majd két évtizeden át nevelte a fiatalokat. Ritka, hogy egy kiemelkedően jó játékosból, legalább ilyen jó mester váljék, ám neki ez is sikerült. S bár a Szparinál felnőttekkel is dolgozott, amilyen gyorsan lehetett, visszatért a fiatalokhoz, ahová a szíve húzta. Zsuzsa néni ma ünnepli 80. születésnapját, ám a tőle megszokott energikusságból és mozgékonyságból egy cseppet sem veszített.

− Ismét dolgozik, megint a semmiből épít kézilabda-utánpótlást. Nem fáradt még bele a sok munkába?

Ugyan, nem tudok én sokáig egyhelyben üldögélni. Örülök, hogy a két évvel ezelőtti műtétem és a hozzá kapcsolódó néhány hónapos tétlenség már a múlté. Csak ez a koronavírus-járvány ne jött volna. Visszahívtak a KSI-hez, a szakosztály és a szakmai munka irányításával bíztak meg, amit örömmel vállaltam el. Februárban kezdtem a szervezést, de márciusban abba kellett hagyni. Nyáron ismét beindultunk, a lányoknál már sok gyereket összeszedtünk és a fiúknál is kezdtek alakulni a dolgok, amikor jöttek a szigorítások. Most megint állunk, nem mehetünk be a suliba, nem tarthatunk edzést.

− Nem fél a betegségtől, hogy a koránál fogva veszélyeztetett lehet?

Dehogy félek! Egész életemben csak a kemény munkában hittem és ez most sincs másképpen. Nekem egyébként sem kell már személyesen edzést tartanom, a megbeszélések során pedig betartok minden óvintézkedést. A gyerekeknek azonban mozogniuk, tanulniuk, fejlődniük kell. Értük aggódom most, nem magamért. És persze a magyar kézilabdázásért is, amelynek hatalmas szüksége van a jól képzett játékosokra. Az alapokat már az elején helyesen kell letenni. Korosztályos válogatott edzőként a kiválasztás és a csapatépítés volt a feladatom, a képzés a klubokban, a klubedzőkön múlik. Ezért olyan fontos most nekem ez a munka. Az alapozás miatt.

A nappali falán egy újságcikk emlékeztet a világbajnoki aranyéremre

− A Vasastól is hasonló okok miatt távozott kétezerkettőben.

A fehérvári ajánlat, hogy nulláról építsem fel a kézilabdát, hatalmas kihívás volt a számomra. Én pedig szeretem a nagy feladatokat. Egy év elteltével minden korosztályban volt csapatunk, s mindegyikben legalább tizenöt-húsz gyerekünk lett. Csak azért nem mondtam azonnal igent, mert nagyon szerettem a klubot, a Vasas sokat jelentett nekem.  Amikor hatvankilencben, már levezetésként a Fáy utcába igazoltam, akkor kezdett a csapat feljönni, addig a Szpari volt az egyeduralkodó. A világbajnok együttesből Gurics Erzsi és Markovits Márti is velem jöttek, Babos Ágnes pedig akkor már Angyalföldön játszott. Két év múlva azonban kopogtatott az új generáció, én pedig családot szerettem volna alapítani. Átadtam a helyemet a fiataloknak. Csilla lányom hetvenegyben született, egy évig ugyan még bejátszottam egy kiscsapathoz, de már az edzősködésre készültem, amit Angyalföldön kezdtem meg. A közel két évtized alatt a legkisebbektől a juniorokig, mindenkivel foglalkoztam. Csodálatos évek voltak. Minden időmet Angyalföldön töltöttem, gyermekeim, Csilla, Judit és Balázs is szinte ott nőttek fel, s bizonyára ekkor szívták magukba a kézilabda végtelen szeretetét. Ma már mindhárman edzőként kamatoztatják tudásukat a Tempo KSE-nél. Nagyon büszke vagyok rájuk.

− És gondolom a kiváló játékosok sorára is, akiknek Ön adott először labdát a kezükbe.

Igazából csak most látom, milyen sokan is vannak, hiszen lépten-nyomon valamelyik tanítványomba botlom a gyerekmeccseken, ahová rendszeresen kijárok. Sokan anyukaként köszönnek rám, a saját gyermekeiket kísérve. Számomra pedig nincs is annál nagyobb siker, hogy az is továbbadta a sportág szeretetét a következő generációnak, akiből végül nem lett válogatott vagy elsőosztályú játékos. Az építkezéshez és az oktatáshoz ugyanis bázis kell. És rengeteg türelem. A legkisebbeket nem szabad szidni vagy bántani, a szívükön keresztül kell az utat az eszükhöz megtalálni. És dicsérni, dicsérni, dicsérni.

− Nincs könnyű dolga azoknak a nőknek, akik sportpályafutásuk után edzőként is kipróbálják magukat. Mit gondol miért?

Nagyon egyszerű a válasz, nem igazán fogadnak el minket vezető szerepben. Nagyon nehéz érvényesülni női edzőként, különösen a legmagasabb szinteken. Az utánpótlásban még van számunkra hely, elsősorban a legkisebbeknél, de feljebb már alig-alig. Pedig ahogy a pályán, a kispadon is meg tudjuk állni a helyünket. Az Érden remek munkát végző Szabó Edina is a tanítványom volt a Vasasnál. Kicsi lányként imádott játszani, nagyon okos és szorgalmas volt. Meghalt a pályán a csapatért. Edzőként megőrizte ezeket a jó tulajdonságait, miközben az irányításhoz szükséges keménység és határozottság sem hiányzik belőle. Sok meccsére kijártam, s örömmel követem a pályafutását. Ahogy mindenki másét is.

− Ezért van még ott szinte minden fontos kézilabda meccsen?

Ezért is. Igazából a tanulás iránti vágy hajt még mindig. De korábban is azért ültem be mindenkinek az edzésére, hogy lássam mások hogyan csinálják. Rengeteg dolgot lehet a többiektől ellesni, s mindig az járt a fejemben, hogy az újdonságokat hogyan lehet a gyerekek oktatásába is átvinni. Egy az egyben persze lehetetlen, de egy kis átalakítással minden korosztály számára hasznossá lehet ezt a tudást tenni. Az utóbbi időben azonban egyre többet használom az internet adta lehetőségeket is és inkább a külföldi edzők filmjeit nézegetem. Mindig találok valami érdekeset, amin gondolkodhatom, majd pedig átvihetem a mindennapi gyakorlatba.

− A napjai azonban nemcsak a kézilabda bűvöletében telnek, hiszen három unokájával, Danival, Fannival és Olivérrel is minél több időt próbál tölteni.

Csodálatosak mind a hárman és persze, hogy velük is „kézizünk”. Fancsival például a nappaliban, szivacslabdával kezdtük az alapokat, nyolcévesen megtanítottam őt szabályosan átemelni. Olyan könnyen ment neki, hogy még én is elcsodálkoztam rajta. Most már persze teremben edz a többiekkel, és a nappali is kicsi lett nekünk, de még mindig gyakran hív ki az udvarra, hogy dobáljunk egy kicsit. Én pedig nem tudok nemet mondani neki.