Amikor bemutatkoztam, nagyon örült annak, hogy a Vasastól, vagy ahogy ön fogalmazott, az anyaegyesületétől keresik. Pedig más klubokban is játszott.

− Ez igaz, többször is kényszerültem váltásra, de valójában sohasem a saját akaratomból. A sors hozta így, a szívem mindig Angyalföldre húzott. De hova máshová húzhatott volna, hiszen kilencévesen itt kezdtem el úszni és vízilabdázni. Előbbiben egészen jó korosztályos eredményeim is voltak, én mégis az utóbbit választottam tizenhat évesen. A történelem azonban már ekkor közbeszólt, hiszen ötvenhat végén, a forradalmat követően, megszűnt a szakosztály. Fiatal voltam és türelmetlen, ezért átigazoltam a BVSC-hez. Pedig néhány hónapot kellett volna csak várnom az újraindulásra. Azokban a nehéz időkben azonban ezt nem sejthettem, ahogy a többiek sem. Mentünk, amerre láttunk.

Laky Károly személyében kiváló mester kezei alá került a vasutasoknál…

− Fantasztikus utánpótláscsapat jött össze, s ebben Tokió olimpiai bajnok szövetségi kapitányának is nagy része volt. A következő két évben minden korosztályos tornát megnyertünk. A huszonegyéven aluliak Komjádi Kupáját tizenhét és tizennyolc évesen is elhoztuk az idősebbek orra elől. Konrád Sándor, Konrád János, Sóti Zsolt voltak többek között a társaim. Ám amikor a felnőttek közé kellett volna lépnünk, a Konrád testvérek kivételével mind szabadon igazolhatóvá váltunk. A nagycsapat olyan erős volt, hogy egyszerűen nem volt hely a számunkra. Szeptemberben töltöttem a tizennyolcat, októberben pedig már a Dózsában játszottam.

Miért nem a Vasasban?

− A piros-kék együttes akkoriban hetedik-kilencedik volt a bajnokságban, az újpestiek viszont rendre a dobogón végeztek. A jobb ajánlatot választottam, hiszen fejlődni szerettem volna. Be is jöttek a számításaim, mert hat éven át játszhattam Dömötör Zoli, Mayer Misi és Sárosi Laci mellett sztenderd csapattagként. Ob-t és kupát nyertünk.

Hat évvel később mégis átigazolt, ezúttal a Csepel Autóhoz. Miért?

− Befejeztem jogi tanulmányaimat az egyetemen, de nem szerettem volna a belügy szolgálatába állni. Inkább vállaltam, hogy egy évet kihagyok. A második szezon után azonban a csepeliek egyesültek a Vasassal és így végre én is hazatérhettem. A mi gárdánk lett az előfutára annak a félelmetes piros-kék csapatnak, amely hetvennégytől nemcsak a hazai, de a nemzetközi vízilabdát is uralta. Ebben pedig nekem is részem volt, hiszen Rusorán Peti irányításával új szakosztályi koncepció alapján indult meg a szakmai munka, amelynek az anyagi hátterét próbáltam biztosítani. S bár sokan maguknak vindikálják a női szakág elindításának dicsőségét, a valóságban Rusorán és Ördög Éva érdeme a hölgyek felé nyitás. Nekik is a biztos pénzügyi alapok megteremtésével segítettem ebben a sportágtörténeti tettben.

Abban az időben ez egészen másképp történt, mint manapság.

− De még mennyire! A sportállásos rendszerben csak a fizetésükért jártak be a versenyzők, amit sokan nem néztek jó szemmel. Játékosként engem is zavart a helyzet, még ha én tudtam is, hogy az alapozási időszakokban néha ájulásig úszattak minket az edzőink, tehát nem semmiért kapjuk a fizut. A munkások azonban ezzel nem voltak tisztában. Amikor szakosztályvezető lettem, végre a főállásomban is testhezálló feladatot kaptam, jogtanácsosként dolgozhattam a Vörös Október TSZ ócsai és budapesti székhelyeinél. A jogi osztály vezetőjeként vonultam nyugdíjba, s büszke vagyok a sok sportolóra, akinek megélhetést adtunk. Papíron Faragó Tamás, Budavári Imre, de még a tornász olimpiai bajnok Magyar Zoli is nálunk volt alkalmazásban. Ehhez persze szükség volt egy Dóra Bélára is, aki elnökként a versenyzők mellett, a rendszer sok üldözöttének is munkát adott. Ő maga is nehéz éveket élt meg forradalmi múltja miatt, így nála jobban csak kevesen ismerhették a teljes kiszolgáltatottság érzését.

Térjünk vissza a játékos pályafutására. Tagja volt a hetvenegyben kupagyőztes csapatnak, amely a döntőben a Fradit verte négy-háromra. Emlékezetes találkozó lehetett.

− Bizony az volt. Egyrészt azért, mert fel akartuk hívni magunkra a figyelmet, hiszen mindannyian a válogatottságra hajtottunk.  A csapatba kerülés akkoriban jó eséllyel olimpiai bajnoki címet is jelentett. Ez adta a játékosok közötti rivalizálás hajtóerejét. De ugyanez megvolt a klubok, így a Vasas és az FTC között is. Elvárás volt a győzelem. Ki lehetett kapni itthon egy Szegedtől, akár négy-öt góllal is, a Fradit azonban verni kellett. Ha csak egy góllal is, de muszáj volt. Mi hetvenegyben teljesítettük az elvárást. Egy góllal nyertünk.

Mégsem lett válogatott.

−  Sajnos nem, csak a B csapatig vittem. Akkoriban persze én is álmodoztam arról, hogy kijutok Tokióba, és olimpiai bajnok leszek. De sanszom nem volt a világklasszisok mellett. Hatvannégy után ráadásul újabb kiváló játékosok nőttek fel, Sárosi, Szívós, Faragó mindenkinél jobbak voltak. Ma már azt mondom, ez így volt rendjén.

Amikor ellenük játszott, mégis egyenrangú partnerük volt.

− Igyekeztem. Pedig egy Kárpáti Gyurit vagy Gyarmati Dezsőt nem volt könnyű lefogni. Nem mondom, hogy mindig végre tudtam hajtani ezt a feladatot, inkább úgy fogalmaznék, váltakozó sikerrel szálltam ellenük vízbe. Kárpáti rendkívül okos volt, vele egészen másképp kellett bánni, mint a többiekkel. Gyarmati ha megütött is, nem sértődött meg, ha visszakapta. Végtelenül korrekt ellenfelek voltak, világsztár mivoltuk ellenére.

Civil pályája is fontos volt önnek. Honnan kapta az indíttatást az egyetemi tanulmányokhoz?

− A vízilabdából. Egyrészt hagyomány volt a továbbtanulás, másrészt az idősebb játékosok is jó példával jártak előttünk. Azt vallották, hogy csak akkor leszel teljes ember, ha nemcsak jó pólós vagy, de diplomád is van. Máskülönben egyszerűen hülyének néztek. A hatvanas évek végére olyan csapata lett a Vasasnak – az OSC mellett –, hogy még a tartalékok között sem volt felsőfokú végzettség nélküli játékos. Legfeljebb az, aki éppen egyetemista volt.

Úgy érzem nemcsak a pólós pályafutásával, de az életével is elégedett.

− Igen. Innen nézve már minden szép. De miért is ne lennék elégedett, hiszen egy csapatban játszhattam Faragó Tamással. Vele különösen elfogult vagyok, mert a vízilabdázásban nem volt hozzá fogható zseni. A családom mellett pedig mindig is a póló volt számomra a legfontosabb. Örültem, ha nyertünk, de annak is, hogy olyan kiváló embereket ismerhettem meg a sportág révén, mint például Jeney Pierre László, akit Melbourne után – nem tért azonnal haza a hivatalos küldöttséggel, csak kicsit később, Kárpáti Györggyel gyakorlatilag visszadisszidáltak −, nem vettek vissza a kapunkba. Harminchárom évig rejtegette a magyar csapat Ausztráliában felvont gyászszalagos zászlóját. Később a szakosztály mindenese lett és haláláig nem szakadt el a csapattól. Hiába, az anyaegyesület örökre anyaegyesület marad.