Sorozatunkban Hegyi Iván betűrendben felelevenít néhány emlékezetes helyszínt és pillanatot a Vasas futballistáinak történetéből. A tizenharmadik részben a spanyol fővárosról lesz szó, ahová 1964 nyarán öt angyalföldi klasszissal érkezett a válogatott, hogy aztán a magyar labdarúgás valaha volt legjobb Eb-eredményét érje el.
VASAS-VÁROSOK (13.: MADRID)
Öten négyben, harmadikként
Hatvannégyben csupán a hatodik helyet szerezte meg a bajnokságban a piros-kék csapat. Mégis jól ment a Vasasnak. Az Európa-bajnokság négyes döntőjére utazó keretbe öt angyalföldi játékost – Szentmihályi, Mészöly, Sárosi, Ihász, Farkas – invitált Baróti Lajos szakvezető, igaz, Farkas János nem ment volna Madridba, ha a kontinenstorna előtt nem sérül meg Sándor Károly és Göröcs János.
A Vasas az Eb-t megelőző utolsó bajnoki fordulóban 2:0-ra kikapott Csepelen, ahová a tartalék mérkőzésre nem érkezett meg a játékvezető. Feltehetően elaludt, mert az „egy” délelőtt tízkor, a „fakó” reggel negyed kilenckor kezdett...
Ám a „szigetvárosban” is kiderült: nagy az angyalföldi gazdagság, mert még a „kettőben” is olyan válogatott hírességek futballoztak, mint Bundzsák, Berendy, Mathesz, Szimcsák.
Habár minden relatív.
Baróti Lajos azt mondta a spanyoloktól a Bernabeu stadionban, kétszer negyedórás hosszabbítás után elszenvedett 2:1-es vereség után: „A mai magyar labdarúgás nem bővelkedik kivételes klasszisokban. Az idei maximális tervünk a négyes döntőbe jutás volt. Sikerült. Nem mehettünk vérmes reményekkel Spanyolországba, kivált a sorsolás nyilvánosságra hozatala után nem. A hazai csapatot legyőzni a mainál ütőképesebb együttesnek is szinte lehetetlen feladatnak látszott.”
Ez azonban nem volt több mentegetőzésnél. A Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sipos, Sárosi – Nagy, Komora – Bene, Albert, Tichy, Fenyvesi összetételű együttes úgy lépett pályára, hogy a magyar csapatot szerte a kontinensen az Eb favoritjának tartották, és a madridi meccset, ha nem is simán, megnyerhette volna. A Magyar Ifjúság című hetilap joggal írta: „Ha Bene három ordító gólhelyzetéből legalább egyet értékesít; ha élcsatáraink – azaz Albert és Tichy – legalább a felét nyújtják hazai bajnoki formájuknak; ha csapatunk nemcsak a hajrában, hanem a mérkőzés nagyobb részében is támadóbb felfogásban játszik, akkor talán a madridi döntő lenne a következő akadály. A sok »ha« azonban nem játszik.”
Az Eb előtti kettős meccsen (FTC–Tatabánya 6:1, Honvéd–MTK 5:3) Albert négy, Tichy három gólt szerzett a Népstadion 70 ezer nézője előtt. Aztán, miként akkoriban írták, Madridban „egyikük sem állt a lábán”.
A kudarc után Baróti öt helyen változtatott együttesén, és a bronzmérkőzésre ezt a tizenegyet küldte a pályára Barcelonában: Szentmihályi – Novák, Mészöly, Ihász – Solymosi, Sipos – Bene, Varga, Albert, Farkas, Fenyvesi. Az öt csatár átlag életkora – Fenyvesi harminc esztendejével is – 22,4 év volt. (Bene Ferenc és Varga Zoltán egyaránt 19-et, Albert Flórián és Farkas János egyformán 22-t számlált.)
A megfiatalított garnitúra százhúsz perces küzdelemben 3:1-re legyőzte a dánokat, és megszerezte a bronzérmet, azaz minden idők legjobb magyar Eb-eredményét produkálta.
Angyalföld örök büszkeségére: Vasas-ötössel.
A sorozat korábbi részei IDE KATTINTVA érhetőek el.
