VASAS ARCOK. Portrésorozatunkban olyan személyeket mutatunk be, akik a háttérben, kicsit a reflektorfény mögött végzik mindennapi munkájukat a Vasas és sportolóinak sikeréért.

Természetesen a Vasas Folyondár utcai Sportközpontjában találkoztunk a 2018-ban Örökös tag címmel kitüntetett Kőnig Gáborral, a Vasas Óbuda röplabdacsapatának másodedzőjével, az U17-es válogatott vezetőedzőjével. Éppen véget ért a délelőtti edzés, de a munka ezzel nem állt le számára, az előtérben a laptopját kapcsolta be, mikor odaértünk.

Mi történik most éppen? Mivel foglalkozol a gépeden?

A következő ellenfelünknek, a Békéscsabának a meccseit nézem majd vissza. (Interjúnk akkor készült, amikor még nem született meg a döntés a röplabda-bajnokság felfüggesztéséről.)

Nemrég ért véget a délelőtti edzés, lesz majd délután is, most pedig videókat elemzel. Mennyi időt vesz el a munkád a napodból?

Hétköznapokon délelőtt nagyjából két órával kell számolni, délután mindent összevetve két és fél órával, azaz napi szinten – a szabadnapokat, a szabad délelőttöket nem számítva – négy és fél óra az, amit a teremben töltök. De az edzésekre vagy a következő mérkőzésekre történő felkészülés további munkát jelent, amit jobbára otthon végzek, vagy ha úgy adódik, például most, akkor itt, a Folyondárban. Nehéz tehát konkrétan válaszolni a kérdésre.

Mikor kelsz?

Fél hét környékén, de ennek „szervezési” okai vannak. A fiam idén lett első osztályos, így őt iskolába kell vinni, valamint a nyáron a 35. születésnapomra kaptam egy kutyát, akit meg kell sétáltatni reggelente. Szóval a reggelek hasonló protokollal indulnak. Utána szoktam bejönni ide, és kilenctől, fél tíztől kezdődnek az edzések.

Mi a helyzet a másik fiaddal?

Ő még óvodás, de az új törvények alapján jövőre ő is iskolába kell, hogy menjen, hiszen a nyár elején tölti a hatot. Nagyon úgy tűnik, hogy egy iskolába fognak járni, így egyszerűbb lesz az életünk is. Most elosztottuk a feleségemmel, az egyik fiunkat én, a másikat ő viszi, és aki az iskolába megy, azé a kutya.

Fotók: Vasas Attila

Messze laksz a Folyondártól?

A Kossuth tértől és a Jászai tértől nem messze, az V. kerületben.

Mindig belvárosi srác voltál?

Nem, a III. kerületben, Óbudán nőttem fel, és a családalapítás után költöztünk be az V. kerületbe, aminek nagyon egyszerű az oka, ez a lakás a családunkhoz tartozik.

Ha kívülről megnézünk téged, figyelembe vesszük a sportszakmai eredményeket, a családod, mondhatjuk, hogy minden kerek, igaz? Te egy boldog fiatalember vagy.

Igen, az vagyok. Azt csinálom, amit szeretek, megvan az a családi hátterem, amit szerettem volna magamnak. Mindig is családcentrikus voltam, egy percig nem volt kérdés például, hogy lesz-e gyerekem, és ha lesz, akkor egyke lesz vagy sem. Nekem is van testvérem, anyukámnak és apukámnak nem volt, ők mindenképp több gyermekben gondolkodtak. Nekem most kettő van, aztán meglátjuk, mit hoz majd még az élet.

Nagyon korán családos ember lettél.

Tomi születésénél én 28 éves voltam, a feleségem 26, és rá 22 hónapra jött a tesó, Dani, szóval igen. Harmincéves koromban már kétgyerekes apuka voltam.

És korán érő típus vagy úgymond a munkádban is, nagyon fiatalon kaptál komoly feladatokat, szóval ez egyfajta párhuzam a civil életeddel. Hogy kerültél ennyire fiatalon a sportág sűrűjébe, első vonalába?

Valóban, 25 évesen, 2009-ben már a fiú ifjúsági válogatottal Rotterdamban voltunk az Európa-bajnokságon. Ez a megbízás kicsit a szerencsén is múlt, előttem többen is dolgoztak másodedzőként a csapat mellett, és aki utoljára látta el ezt a feladatot, ismert engem, és megkeresett. Azt ígérte, szerez maga helyett valakit, rám gondolt, nem sokkal később találkoztam Kelemen Pista bácsival, a vezetőedzővel, és ezután minden összeállt, odakerültem.

Akkoriban már edzősködtél?

Igen, de a lányoknál.

Hol?

Még TF-es koromban kezdtem Gabi néni, Kotsis Attiláné mellett edzősködni, akinek akkor volt egy saját csapata, BDSE néven. Onnan kerültem át a Közgázhoz, és miután bekerültünk az országos gyermek- és serdülőbajnokság döntőjébe a csapattal – ami nagy szó volt –, megkeresett Csortos Csaba tanár úr. A Vasashoz utánpótlásedzőt kerestek és én akkor nagyon boldog voltam ettől a hívástól. A sors aztán úgy hozta, hogy nem az utánpótlásban kezdtem el dolgozni a klubban. Az egyetemen tanárom volt Jókay Zoltán, jól ismert, és azt mondta, az rendben van, hogy utánpótlás edzőt keres a Vasas, de nem bánná, ha inkább hozzá csatlakoznék másodedzőként. Így gyakorlatilag serdülőedzőként kerültem a nagycsapathoz. Megint egy szerencsés pillanatban talált meg a lehetőség.

Az edzőit végezted a TF-en?

Eleinte testnevelő tanári szakon voltam, de egy sérülés után váltottam, és az edzőin folytattam.

Játszottál is, nyilván.

Igen, de nem magas szinten. Én tipikusan olyan gyerek voltam, aki minden labdajátékot kipróbált, és mivel világ életemben szociális lény voltam, csak a csapatsportágak érdekeltek. Először fociztam, aztán kosaraztam, és végül leragadtam a röplabdánál. Kicsit már az általános iskolában is, de főleg a középiskolában játszottam, ott volt egy csapatunk, és mivel elég vizuális típus vagyok, már ott elkezdtem figyelni az edzéseket. Mivel későn kezdtem el röpizni, nem az alapoktól kezdtek el tanítani, így ezzel egy kicsit többet foglalkoztam magam. Éppen ezért talán jobban át is tudom adni a sportág alapjait. Aztán jött az egyetem, és játszottam az ottani csapatban, jártunk a MEFOB-ra, élveztem ezt is.

Mi az, amit leginkább lehetett tanulni Gabi nénitől?

Rettenetesen sokat, ő nagyon komoly szaktekintély volt a röplabdában, és most is az. Persze, a sportág nagyon sokat fejlődik, és ezzel egyébként ő is halad, nyitott az újításokra. Mint gyakorló edző már nem tevékeny részese a sportágnak, de még így is lejár hetente ide egy-két alkalommal az utánpótlás-edzésekre, és átadja azt a tudást, ami neki megvan. Sok mindent lehetett tőle tanulni: hogyan kell felépíteni egy csapatot, milyen szerepe lehet a feladónak, a centernek, akár edzéskörülmények között, mit lehet elvárni az utánpótláskorú játékosoktól, hogyan adagoljuk az információkat, milyen legyen a mérkőzések és edzések aránya. Sok alapdolgot kezdtem el nála tanulni.

Említetted, hogy sokat változott a röplabda. De változott-e sokat mondjuk az elmúlt tíz évben, mióta komolyabban edzősködsz, és ha igen, akkor leginkább miben?  

Nagyon sokat változott. A női röplabda kezd eltolódni a férfiröplabda irányába, mármint sokkal fizikálisabb lett a játék. Pontosan ezért a figuratív játék kezd eltűnni a sportágból, ami Gabi néninek egyébként egy nagy szívfájdalma. A fizikum dominál, mint ahogy minden csapatsportágban, a labdarúgásban, a kézilabdában, a kosárlabdában is. Mára már egy női meccsen is nagyon komoly „bútordarabokat” látunk a pályákon. Emiatt a dinamika is jobban fejlődik, sokkal gyorsabb játékot látunk, szóval erősebb, látványosabb lett az egész sportág.

A röplabdát – a többi csapatsportághoz képest – jóval kisebb pályán játsszák, egy szűk, behatárolt területen. Mint laikus, azt gondolhatjuk, hogy behatároltak a lehetőségek is a játékot illetően. Ki lehet még találni valami újat?

Mindig vannak apróbb változások, vagy éppen a nemzetközi szövetség által végrehajtott szabályváltoztatások is, gondoljunk akár anno a liberó poszt bevezetésére. A kemény fizikai játékba bele lehet csempészni a régi, játékosabb röplabdából, nyilván más mértékben. Az átlók szerepe régebben sokkal kisebb volt, a súlypont inkább a centerekre és a szélsőkre tevődött, ma már például ez is változott. De ha ennyire erősödik tovább a „férfivonal”, megszűnhet a hátul egy láb a nőknél, a hátsó soros támadások erősödhetnek fel. Férfivonalon egyébként az egyik tornán próbálkoztak egy szabályváltoztatással a hosszabb labdamenetek érdekében, az első támadást kötelező volt a támadóvonalon kívülről végrehajtani. Kötelező volt a hátsó soros támadás, és ez látványban ugyan adott, de el is vett, mert a centertámadás ki lett véve a rendszerből. De ez a szabály egy tornát élt meg.

Mondjuk, a röplabda nincs arra rászorulva, mint más sportágak, hogy nemzetközi szinten próbálkozzanak a „megmentésével”, eladhatóságával, sőt! Felívelőben van a sportág, sok a néző is.

Abszolút, ráadásul az egyik legtöbb tagszervezete van a nemzetközi szövetségnek. A varsói Európa-bajnokságon a szerb-lengyel nyitómeccsen 60 ezren voltak egy futballstadionban, nagyszerű volt látni, de a nemzetközi klubmérkőzések is nagy érdeklődéssel futnak szerte Európában.

És hogy éled meg, hogy itthon azért mérsékeltebb az érdeklődés? Miközben évtizedekkel ezelőtt egy kiemelt sportágról volt szó idehaza.

Ez nehéz kérdés, mert el kell ismerni, Magyarország az utóbbi időben nem ebben a sportágban volt a legsikeresebb, más a tradíciója is. Ahhoz, hogy egy futball-, egy kézilabda- vagy egy válogatott vízilabda-mérkőzésről átcsalogasson az ember nézőket, valami komolyabb eredményt kell felmutatni. Klubszinten egyébként itt, a Vasasban ez még meg is van, hiszen az elmúlt években bajnoki címeket, kupagyőzelmeket szereztünk, vannak eredmények. De a tradíciók miatt akadnak sportágak, amik előrébb járnak, ráadásul, ha egy klubnak ennyi szakosztálya van, az is elkerülhetetlen, hogy egy időben legyenek a bajnokik.

Hogyan éled meg a nagy váltásokat? Mennyire vagy érzelmes ember? Gondolok itt például a Közgáz elhagyására, vagy Jókay Zoltán távozására, Kuba érkezésére?

Nem mindig mennek ezek könnyen. Kívülről úgy tűnik, hogy egy elég erős, határozott ember vagyok, aki könnyen átsiklik a dolgokon, ami egyrészt így is van, de azért sokszor kattog a fejem. Mióta itt vagyok a Vasasban, rengeteg nagy váltás volt, utánpótlásedzők jöttek, mentek, játékosok nőttek fel, hagyták el a klubot. Az utánpótlásban amúgy nehezebb „elengedni”, ha egy játékos mondjuk abbahagyja, eligazol, hogy egy felnőttcsapattal edzhessen, vagy épp Amerikába költözik. Ezek természetes folyamatok, de nem mindig könnyű túllépni rajtuk. Jókay Zoli távozását azért éltem meg nehezen, mert mikor idekerültem, ő lett a mentorom. Nagyon szerettem vele is dolgozni, sok mindenben segített. Egy nagyon jó meglátásokkal bíró edző, ezt bizonyítja az is, hogy férfivonalon aztán rögtön az első évben sikert ért el, és idén is zseniálisan szerepelnek a Pénzügyőrrel…

… ezt sejtetted egyébként?

Igen, Zoli előtte is foglalkozott férfiakkal, onnan váltott a nőkre, és akkor mindenki azt gondolta, nehéz lesz neki a lányokkal. Látjuk, hogy mennyire volt ez jogos félelem… Ő is egy vizuális alkat, aki nagyon jól átlátja a dolgokat, amiben szerepet játszhat az is, hogy feladó volt. Amit leginkább tanultam tőle, az a meccsek megfigyelése, és ennek a technikája. Mikor elbúcsúzott tőle a Vasas, nekem kellett átvennem a helyét, és nagyon furcsa, egyúttal nagyon rossz érzés volt, hogy délelőtt még együtt tartottunk edzést, délután meg már csak én. Megviselt az is, hogy hirtelen nagyobb súly nehezedett a vállamra, hiszen a bajnokságban egy sorsdöntő időszak előtt álltunk.

Elbírtad a terhet, megnyertük az osztályozót az MTK ellen.

És milyen az élet, a következő szezonban bajnokságot nyertünk, igaz, már teljesen más összetételben. Ha azt a párharcot elbukjuk, akkor most nem itt tartanánk.

Az is egy éles váltás volt, hogy külföldi edző érkezett a helyére. Gyorsan megtaláltátok a közös hangot Kubával?

Hála az égnek, az angol nyelvtudásommal nincs gond, rögtön az első pillanattól tudtunk együtt dolgozni. Ő egy teljesen más szemléletet hozott a Vasashoz, ami nekem is hasznos volt, hiszen megint megismerkedhettem egy más munkamódszerrel, megvilágítással, ezzel is gazdagodtam, gazdagodom most is.

Miben érhető tetten leginkább a változás, miben más az ő módszere?

A legnagyobb különbség a meccsekre történő felkészülésben van. Egyrészt sokkal jobban bevonja a statisztikákat – nem hiába dolgozott statisztikusként a lengyel válogatott mellett –, és át is adja nekünk ezt a szaktudást. Nála egy edzés a következő meccshez közeledve sokkal inkább szól arról, mit szeretnénk azon a meccsen lemodellezni. Az edzések jobban szólnak arról, mit kell az ellenfelünk ellen játszani. Zolinál előtérben volt a saját játékunk, és annak a fejlesztése, kevésbé volt akár állásokra lebontva, a riválisra kihegyezve egy-egy foglalkozás.

Gondolom, nem kérdés, hogy a bajnoki cím az utóbbi időszak legnagyobb élménye.

Abszolút, csak éppen nem voltam itt a döntőn két utolsó meccsén. Az utánpótlás-válogatottal Szerbiában voltunk Eb-selejtezőn. Ha lett volna negyedik meccs, akkor leszálltam volna a csapatbuszról, és mentem volna azonnal Nyíregyházára. De nem kellett mennem.

Hogy ünnepelted meg a bajnoki címet?

Pár nappal a bajnoki cím megszerzése után a Vasas egyik focimeccsén, még az Újpest stadionjában, a kezdősípszó előtt köszöntöttek minket, akkor fogtam először azt a serleget. Azután volt még egy közös ünneplésünk is a csapattal.

No és a mostani kupagyőzelem?

Szenzációs mérkőzés volt, rengeteg mindennel tarkítva. Még mindig azt gondolom, ha a második challenge is bejött volna, akkor egy nagyon durva helyzet állt volna elő, hiszen már kétszer berohantunk a pályára. De nem jött be.

Ha már a változásoknál tartunk, a challenge nem egy rossz dolog, igaz?

Nagyon jó dolog, mind taktikai szempontból, mind az emberi hibák kiküszöbölésére, de legalábbis mérséklésére, hiszen csak kettő van belőle. Biztos vagyok benne, hogy ezen a mérkőzésen az utolsó pontnál csak brahiból lett kikérve, amivel nincs is gond. Amikor blokkérintésről van szó, mindenki rögtön tudja, mi az igazság, hiszen a játékos azonnal kiszól, hozzáért-e a labdához vagy sem. Ez egyébként egy jó helyzet, hiszen a játékos és az edző meccs közben kommunikálhat, sokszor a játékos jelzi az edzőnek, kérje ki a videózást. A játékosnak is jó érzés, ha aztán bebizonyosodik, hogy igaza volt.  

Mit jelent neked a Vasas?

Hát, ha csak azt nézzük, mennyi ideje vagyok itt…

… életed egyharmadát itt töltötted.

…, igen, durva ezt így kimondani, még nem is gondoltam át. Szóval nem kérdés, hogy a Folyondár utca a második otthonom. Igazából el sem tudom most képzelni, hogy milyen a csarnok akkor, amikor nem ilyen. Az év 365 napjából minimum 300-at itt töltök, sok élményt éltem át, sok mindent adott a klub. Éppen ezért, mikor Zoli távozásával jött a megkeresés, nem is volt kérdés, hogy igent mondok. Úgy éreztem, tartozom a Vasasnak, hiszen sok mindent kaptam tőle.

Jársz más szakosztályok meccseire?

Mióta a Vasasnál vagyok, két-három alkalommal voltam vízilabdameccsen, de az egyik legnagyobb élményem ettől függetlenül hozzájuk kapcsolódik, hiszen ugyanazon a napon lettünk bajnokok 2012-ben, és aznap este itt a Folyondár utcában volt egy közös buli.  Az egy nagyon nagy pillanat volt. Focira próbálnék menni, már csak a gyermekeim miatt is, akik imádják a focit, és egyfolytában a stadionról beszélnek. A mostani Magyar Kupa-ünneplés alkalmával ki is vittem a családot az Illovszky-stadionba, szóval, ha tehetem, megyek, de az elmúlt három évben igazából annak örültem, ha otthon lehettem.

Nem beszéltünk még a Vasas utánpótlásában betöltött szerepedről. Az rendben, hogy másodedzőként kezdted, de aztán kaptál csapatokat.

Mikor Hőnig Laci bácsi elment egy téli időszakban, akkor kellett átvennem a serdülőcsapatot. Január elején átvettem, és az év végén megnyertük a bajnokságot. Ott ragadtam a csapat mellett, és az egyébként egy nagyon intenzív időszak volt. Reggel hétre jöttem, délután 4-től 6-ig tartottam edzést a serdülőknek, 6-tól 9-ig pedig a felnőttcsapattal foglalkoztunk, és hát ekkor született meg az első fiam. Amikor Buday Balázs volt a másodedző a felnőtteknél, akkor csak az utánpótlásban dolgoztam. Méghozzá egy olyan kerettel, amelyik minden korosztályban, a mini, a gyermek, a serdülő, az ifi és a junior korosztályban is bajnoki címet szerzett. A mostani Magyar Kupa-győztes csapatban egyébként van egy játékosunk, aki elmondhatja magáról – és ez nagyon ritka ebben a sportágban –, hogy a legkisebb korosztálytól a felnőttig, a Magyar Kupával bezárólag, minden sorozatban csúcsra ért.

Ki ő?

Mihály Dorka. Nagyon kevesen mondhatják el ezt magukról, hiszen valaki vagy későn kezd el röplabdázni, amikor már kimarad neki egy-egy korosztály, vagy abbahagyja a játékot, mire felnő, esetleg olyan klubhoz kerül, amelyik nem bajnokesélyes, netán külföldre szerződik. Az utolsó utánpótlás-csapatom egyébként két éve volt, amelyikkel ifi és juniorbajnoki címet szereztünk.

Kire vagy a legbüszkébb az utánpótlásban eltöltött időszakból?

Inkább csapatot mondanék, mint egy-egy személyt, azt a csapatot, amiben Dorka is benne volt. Ha az a társaság együtt maradt volna, versenyképes lehetne a felnőttek között is. Ez a csapat hasonlított ahhoz, amelyik akkor volt itt, mikor idekerültem a Vasashoz. Akkor jött fel a felnőttbe Dékány Bernadett, Porubek Lilla, Lombos Lívia, Lutter Eszter, Sós Ivett, őket lehetett egy az egyben átemelni akkor az utánpótlásból úgy, hogy megállják a helyüket a felnőttben is. Visszatérve, szerintem jó visszajelzés, hogy abból a csapatból, amit említettem, mindenki korosztályos válogatott lett vagy rögtön vagy később, Németh Anett Amerikában tanul, az Eb-n a magyar válogatott kezdő átlója volt, az Év játékosa lett. Kotormán Réka is az Egyesült Államokban játszik és tanul, Szedmák Réka most Békéscsabán röplabdázik, de 2001-es születésű játékosként volt korábban a 98-as válogatott kezdőcentere. Juhár Dalma most felnőttcsapatunk liberója, Villám Csenge a TF-en játszik. Abból a csapatból mindenki röplabdázik még, de mikor innen egy-egy játékos elment, azt tényleg nehéz volt megélni.

Gondolom, nem kérdés, hogy előny, hogy korban közel állsz a lányokhoz.

Igen, ezt sokan kérdezték már, és mondhatom, hogy szerencsés vagyok ebben is, van is benne valami misztikusság: mindenkivel és minden csapattal megtalálom azt az ideális távolságot, lövőtávolságot, ami éppen megfelelő a mindennapokhoz. Nem vagyok túl távol tőlük, de nem is bratyizom. Én alapvetően egy jó kedélyű ember vagyok, és ha nem megy a munka rovására a jókedv, partner vagyok mindenben. Nagyon gyorsan behatárolom viszont a dolgokat, amint egy új társasághoz kerülök, lefektetem világosan a játékszabályokat. Van mit követni, de ha valaki ezeket nem tartja be, annak van következménye.

Ha beírjuk a nevedet a Google keresőjébe, egy origón megjelent cikk ugrik fel elsőként. Ebben az U17-es szófiai Európa-bajnokságról van szó, nevezetesen a nemzetközi szövetség riportjáról, ami rólad és az akkori csapatról szól, és arról, mennyire vidám a hangulat a csapat körül. A lányok énekeltek és táncoltak az edzéseken és a bemelegítés alatt.

Az egy nagyon mozgáscentrikus társaság volt, tényleg szerettek táncolni, énekelni. Ez a móka még az Eb-selejtező előtt kezdődött, és alapvetően a feszültségoldás volt a lényege. Két lány bedobta az ötletet, és utána gyorsan rádöbbentünk, akkor van értelme, ha mindenki vevő rá, azok is, akiknek nincs esetleg ütemérzéke…

… te is táncoltál?

… az elején pár mozdulatot én is elvégeztem, de épp azért, hogy azok is feloldódjanak, akikben volt egy kis gátlás. Minden edzés elején megcsinálták a lányok, a meccsek előtti bemelegítést megelőzően is. Nincs annál rosszabb ellenfélként, ha azt látod, mennyire felszabadult a másik csapat, és nem ijedten érkezik a csarnokba. Igen, mi is itt vagyunk, jöhet bárki – ez volt a lényege.

A gyakorlatban hogyan viszed az ifiválogatottat?

Lépcsős rendszerben dolgozunk. Halász Márta foglalkozik a legkisebb korosztállyal, ő válogatja ki a tehetségesebb játékosokat, akikkel egy bizonyos ideig dolgozik. Aztán megvannak az „átadás-átvétel” szabályai, ami után megkapom a játékosokat, akikkel két korosztályon át dolgozom. Utánam pedig Horváth Andráshoz kerülnek a lányok, és az utánpótlás versenyeztetésnek egy U19-es Eb-vel vagy vb-selejtezővel van vége. Nagy elismerés egy válogatott mellett dolgozni, először a fiúknál volt ebben részem, majd Horváth András mellett a 98-as keretnél, amellyel Győrben szerepeltünk a hazai rendezésű Európa-bajnokságon, de ott voltam beugró másodedzőként Nagy Attila mellett a 96-os válogatott mellett is. Később ott lehettem Alberto Salomoni mellett a felnőttválogatottnál.

Ha már a felnőttválogatottnál tartunk: Kuba lesz a női válogatott szövetségi kapitánya. Benne leszel a stábban?

Megkeresett, de nem vállaltam a feladatot. Őszintén szólva az elmúlt hat-nyolc évben nagyon elfáradtam, nem volt téli szünet, nyáron pedig pihenés sem, most úgy érzem, szükségem van rá.

Mit csinálsz egyébként a szabadidődben?

Nagyon szeretek például röplabdameccsre járni.

Milyen meglepő…

A MAFC férficsapata ebben a szezonban itt, a Folyondár utcában játszotta hazai bajnokijait, szívesen megnéztem némelyiket, de más csarnokokba is szívesen jártam. Szeretek a szabadban lenni, a kutyámmal, a családdal kimenni a Margitszigetre, a Hajógyári-szigetre, vagy csak sétálni egy nagyot. Ha pihenőnapom van, általában nem otthon ülök, kivéve, ha tényleg nagyon lemerült az elem.

Ebben az évben megtapasztaltad a Bajnokok Ligája-szereplést a csapattal. Milyen volt?

Fantasztikus, egy teljesen más szint, olyan, amit eddig csak tv-ben, pontosabban az interneten láthattam. Amikor szembejön veled egy olyan játékos, akit csak a Youtube-on láttál, az nagyon mellbevágó. Tényleg létezik, tényleg hús-vér ember. Aki persze tud hibázni a pályán, de olyan szinten játszik, amit élmény nézni. Mióta ebben a formában játsszák a Bajnokok Ligáját, mi vagyunk az első csapat, amelyik főtáblára került, és sokszor fel is teszem a kérdést magamnak, miért pont én éltem ezt meg? Már megint szerencsés voltam, megint jól összeállt minden. Boldog voltam, hogy részese lehettem, és remélem, lesz még erre lehetőségem.