„A 2011/12-es szezonban kezdtem a csapat mellett, amikor utoljára bajnoki címet szereztünk, azóta töretlenül tart ez a kapcsolat. Remélem, még sokáig, és azt is remélem, hogy visszatérnek majd a régi szép idők” – mondja Tibi bá, aki akkor sokéves külföldi tartózkodás után tért vissza Magyarországra, és kicsit a véletlen folytán is tért vissza ehhez a munkához.

„A 90-es évek elején abbahagytam a masszőrködést, vállalkozásaim voltak, például egy éjjel-nappali üzletet vittünk, volt egy fuvarozócégem is, de aztán megváltoztak a gazdasági körülmények, és egy barátomon keresztül 2000-ben Kuvaitba kerültem. Akkoriban jó volt a kapcsolat a két ország között, és adódott egy lehetőség, amit megpróbáltam. Hobbim volt a kutyatenyésztés, és akkor ott egy közös kutyás határvédelmi rendszert próbáltak kiépíteni, ennek az elindításában segédkeztem. Aztán a kinti kapcsolatok révén újra elkezdtem foglalkozni a masszőrködéssel is. Mikor visszajöttem, annyira megváltozott a világ, hogy hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek” – emlékezik Bogáromi Tibor, akinek aztán olimpiai bajnok „megmentője” lett.

„Kiss Gergely édesanyámhoz járt, aki szintén masszőr, és ennek révén megismerkedtünk. Elmondta, hogy a Vasasban nincs ilyen pozíció, és végül beajánlott. Így kezdődött minden. Később a vízilabda utánpótlásba is belefolytam, majd nem sokkal azután, hogy az úszó szakosztály megindult, Polgár-Veres Árpi (a Vasas sportszakmai elnök-helyettese – szerk.) megkeresett, lenne-e kedvem ebben a szakosztályban is dolgozni. Idestova harmadik éve már ott is tevékenykedem.”

S ha már Kiss Gergely és a nagyok. Már a 2017-es budapesti masters világbajnokságon is volt szerepe masszőrünknek, hiszen a Millennium olimpiai bajnokokat felvonultató csapata mellett dolgozott.

„Óriási élmény volt, főleg azért, mert úgymond idegenként csatlakozhattam a stábhoz a régi kapcsolatok révén. Én pont akkor éltem külföldön, amikor ők elkezdték és folytatták a sikersorozatot a válogatottal, meghatározó élmény volt az elmúlt két évben mellettük lenni. Egyébként máig az első, 2011-12-es Vasasra gondolok vissza a legszívesebben. Annyira erős volt a csapatban az összetartás, a győzni akarás, egymás támogatása, hogy ha annak csak a fele lenne most meg, a 4-6. helynél rosszabb helyen nem végeznénk”.

Nem vitás, hogy egy gyúró feladata egyfajta bizalmi tevékenység is, az embernek kicsit pszichológusnak is kell (vagy lehet) lennie – feltéve, ha a másik oldalon van erre igény és befogadókészség.

„Bizonyos, főleg gazdasági körülmények miatt ma már gyakran változik a csapat összetétele, így az igazi mély barátságok is nehezebben alakulnak ki. Az ember azért próbálkozik, de egy év alatt nem is biztos, hogy sikerült elfogadtatnom magam, vagy épp én is nehezebben fogadok el valakit. Aki közeledik, vagy tanácsot kér, annak elmondom a véleményem, és ugyanez a helyzet a stábbal is. Ha kérdeznek, válaszolok, de ennek csak akkor van értelme, ha egyek a célok. Ha nem érzed az emberen, hogy ő is jobb, sikeresebb akar lenni, akkor segítséget sem könnyű nyújtani. Meg hát van egy hierarchia is, amit betartok, be kell tartani, ennek én a legalján vagyok. A vízilabdához annyit értek, amennyit az évek alatt megismertem, semmiképp sem szólnék bele a szakmába. De ha valakin látom, hogy dekoncentrált, akár baráti, családi, szerelmi vagy mondjuk iskolai probléma miatt, előfordul, hogy beszélgetünk. Egész életemben csapatban dolgoztam, vannak, akik hajlandóak így dolgozni, és mindig vannak olyanok, akiken inkább az látszik, hogy nem. Nagyon szeretem a munkám, úgy érzem, jó a kapcsolatom a csapattagokkal, korábban is az volt. A szakmai stábbal is jó a viszonyom, Bóbis Mátéval, korábban sok évig Földi Lacival és a többiekkel is mindig a legjobbra törekedtünk, közösen, köszönöm nekik a bizalmat.”

Azért persze vannak hullámvölgyek: a tavalyi szezon – valljuk be – pocsékul sikerült, éppen ezért volt például nagyszerű élmény a legutóbbi, Honvéd elleni bajnoki – a stábtagoknak is.

Fotók: Vasas Attila

„A kispad mellett végigélni a tavalyi évet, szörnyű volt. Volt, hogy úgy éreztem, még én is beugornék a vízbe, hogy segítsek, mert nem mindenkin láttam a győzni akarást. Ehhez képest a Honvéd elleni meccs a héten óriási élmény volt. Nem felhőtlen öröm volt ez, hanem egy óriási feszültség utáni megkönnyebbülés. Jó volt látni, hogy egy rossz kezdés után így felálltunk, mert ez mindig nagyon nehéz. Viszont megmutatta a csapat azt az arcát, amivel tényleg tudnánk eredményt elérni. Bízom benne, hogy sikeres lesz a szezonunk.”

Kérdés, mit csinál szabadidejében csapatunk masszőre?

„Ha van, akkor csorgatom a nyálam, és szó szerint pihenek. Ezen a nyáron mondjuk, úgy három ilyen napom volt, mert egyrészt hamarabb kezdtük a felkészülést, másrészt besegítettem a női juniorválogatottnál is. Ha több szabadidőm lenne, akkor továbbra is motoroznék, amit nagyon szeretek, és jó lenne többet kutyázni is. A 90-es években az amerikai staffordshire-t tenyésztettem, majd annak a kisebb változatát, a staffordshire bullterriert. Volt nagyon szép időszakom is, az én kutyám lett itthon a legeredményesebb terrier, az összes fajta közül pedig az ötödik legeredményesebb kiállított kutya volt. De a kutyázás egy más életforma, az már nem hobbi, hanem annál összetettebb dolog, most nincs időm rá.”

Mi a helyzet a 60-as számmal? – kérdeztük Tibi bát.

„Minden fiatal azt mondja, hogy a 60 az már elég sok, én azt mondom, meg kell élni, és akkor az ember véleményt tud mondani. Hála az égnek, megéltem, de nem érzem, hogy 60 lennék. Tudom, hogy annyi vagyok, meg látom is, használok tükröt, de fiatalnak érzem magam. Azért viselkedni is tudok, nem fogok egy koncerten az első sorban ugrálni. Szeretek szórakozni, alapvetően imádom az életet, nekem minden nap születésnap. Ha reggel felkelek, és esik az eső, nem esek kétségbe, esni is kell. Ami viszont talán a korral jött: nem vállalok ma már nagy konfliktusokat, nem is keresem azokat. Már nem akarok világot megváltani, abból próbálom kihozni a legtöbbet, ami van” – fogalmazott Bogáromi Tibor.

Isten éltesse!